Augusztus / Madarak / Pán / Csótányok / A valóság mitizálása

 

 

 

BRUNO SCHULZ

 

SIERPIEŃ [1]

 

 

 

BRUNO SCHULZ

 

AUGUSZTUS [2]

 

1

 

W lipcu ojciec mój wyjeżdżał do wód i zostawiał mnie z matkš i starszym bratem na pastwę białych od żaru i oszołamiajšcych dni letnich. Wertowaliœmy, odurzeni œwiatłem, w tej wielkiej księdze wakacji, której wszystkie karty pałaty od blasku i miały na dnie słodki do omdlenia mišższ złotych gruszek.

1

 

Júliusban apám fürdõre utazott, s anyámmal és bátyámmal otthagyott engem a fehéren izzó, szédítõ nyári napok kényére-kedvére. A fénytõl aléltan lapozgattunk a vakáció óriási könyvében, amelynek minden lapja lángolt a ragyogásban, a lapok alján pedig émelyítõen édes aranykörtebél gyûlt össze.

    

Adela wracała w œwietliste poranki, jak Pomona z ognia dnia rozżagwionego, wysypujšc z koszyka barwnš urodę słońca lœnišce, pełne wody pod przejrzystš skórkš czereœnie, tajemnicze, czarne wiœnie, których woń przekraczała to, co ziszczało się w smaku; morele, w których mišższu złotym był rdzeń długich popołudni; a obok tej czystej poezji owoców wyładowywała nabrzmiałe siłš i pożywnoœciš płaty mięsa z klawiaturš żeber cielęcych, wodorosty jarzyn, niby zabite głowonogi i meduzy surowy materiał obiadu o smaku jeszcze nie uformowanym i jałowym, wegetatywne i telluryczne ingrediencje obiadu o zapachu dzikim i polnym.

Adela úgy jött meg a fénylõ reggeleken, akár Pomona perzselõ nappalok tüzébõl, s kiöntötte kosarából a nap tarka pompáját – csillogó, áttetszõ héja alatt levektõl duzzadó cseresznyét, titokzatos, fekete meggyet, melynek illata túlszárnyalta ízének ígéretét; sárgabarackot, mely aranyszínû húsában hosszú délutánok esszenciáját tartogatta, s a gyümölcsök e tiszta poézise mellé kirakott pár, erõtõl s tápláló fluidumoktól dagadozó, borjúborda-klaviatúrájú húsdarabot, zöldségek hínárját, megannyi élettelen lábasfejût és medúzát – az ebéd még kiforratlan, meddõ ízû nyersanyagát, vegetatív és tellurikus, vad mezõillatú kellékeit.

Przez ciemne mieszkanie na pierwszym piętrze kamienicy w rynku przechodziło co dzień na wskroœ całe wielkie lato: cisza drgajšcych słojów powietrznych, kwadraty blasku œnišce żarliwy swój sen na podłodze; melodia katarynki, dobyta z najgłębszej złotej żyły dnia; dwa, trzy takty refrenu, granego gdzieœ na fortepianie, wcišż na nowo, mdlejšce w słońcu na białych trotuarach, zagubione w ogniu dnia głębokiego. Po sprzštaniu Adela zapuszczała cień na pokoje, zasuwajšc płócienne story. Wtedy barwy schodziły o oktawę głębiej, pokój napełniał się cieniem, jakby pogršżony w œwiatło głębi morskiej, jeszcze mętniej odbity w zielonych zwierciadłach, a cały upał dnia oddychał na storach, lekko falujšcych od marzeń południowej godziny.

 

A piactéren álló ház elsõ emeletén lévõ lakáson nap mint nap végigvonult az egész hatalmas nyár: rezgõ léglombikok csöndje, forró álmukat alvó fényes négyszögek a padlón; a nappal tárházának legmélyébõl kiszabadult verklidallam; egy zongorarefrén újra meg újra felhangzó két-három taktusa napfénybe ájultan a fehér kövezeten, a nappal mélyének tüzébe veszve. Takarítás után Adela a vászonfüggönyöket behúzva árnyékba borította a szobákat. Ekkor a színek egy oktávval mélyebbre szálltak, a szoba félhomállyal telt meg, mintha a tenger mélyérõl jönne a fény, amely még homályosabban verõdött vissza a zöld tükrökben, s a nap egész forrósága a vászonrolókon pihent meg, melyek finoman lengedeztek a délutáni óra álomképeitõl.

W sobotnie popołudnia wychodziłem z matkš na spacer. Z półmroku sieni wstępowało się od razu w słonecznš kšpiel dnia. Przechodnie, brodzšc w złocie, mieli oczy zmrużone od żaru, jakby zalepione miodem, a podcišgnięta górna warga odsłaniała im dzišsła i zęby. I wszyscy brodzšcy w tym dniu złocistym mieli ów grymas skwaru, jak gdyby słońce nałożyło swym wyznawcom jednš i tę samš maskę - złotš maskę bractwa słonecznego; i wszyscy, którzy szli dziœ ulicami, spotykali się, mijali, starcy i młodzi, dzieci i kobiety, pozdrawiali się w przejœciu tš maskš, namalowanš grubš, złotš farbš na twarzy, szczerzyli do siebie ten grymas bakchiczny – barbarzyńskš maskę kultu pogańskiego.

Szombat délutánonként sétálni mentem anyámmal. A kapualj homályából kiléptünk a napfényben fürdõ térre. A járókelõk, aranyban gázolva, hunyorogtak a hõségben, szemüket mintha mézzel ragasztották volna le, felhúzott felsõ ajkuk pedig látni engedte fogukat és fogínyüket. Mindenkinek, aki az aranyló nappalban gázolt, a kánikula grimasza ült az arcán, mintha a nap minden hívõjére ugyanazt az álarcot, a naptestvériség aranymaszkját adta volna; mindenki, aki ma az utcán járt, összefutott vagy elment egymás mellett, öregek és fiatalok, nõk, gyerekek, ezzel a maszkkal köszöntötték egymást, mely aranyfestékkel vastagon volt arcukra festve; így vigyorogtak egymásra bacchusi grimasszal, pogány kultuszok barbár álarcában.

Rynek był pusty i żółty od żaru, wymieciony z kurzu goršcymi wiatrami, jak biblijna pustynia. Cierniste akacje, wyrosłe z pustki żółtego placu, kipiały nad nim jasnym listowiem, bukietami szlachetnie uczłonkowanych filigranów zielonych, jak drzewa na starych gobelinach. Zdawało się, że te drzewa afektujš wicher, wzburzajšc teatralnie swe korony, ażeby w patetycznych przegięciach ukazać wytwornoœć wachlarzy listnych o srebrzystym podbrzuszu, jak futra szlachetnych lisic. Stare domy, polerowane wiatrami wielu dni, zabawiały się refleksami wielkiej atmosfery, echami, wspomnieniami barw, rozproszonymi w głębi kolorowej pogody. Zdawało się, że całe generacje dni letnich (jak cierpliwi sztukatorzy, obijajšcy stare fasady z pleœni tynku) obtłukiwały kłamliwš glazurę, wydobywajšc z dnia na dzień wyraŸniej prawdziwe oblicze domów, fizjonomię losu i życia, które formowało je od wewnštrz. Teraz okna, oœlepione blaskiem pustego placu, spały; balkony wyznawały niebu swš pustkę; otwarte sienie pachniały chłodem i winem.

A piactér üres volt és sárga a nap hevétõl, a port kisöpörték a forró szelek, akár a bibliai sivatagban. A sárga pusztaságból sarjadt tüskés akácfák világos lombjukkal köröztek, hajladoztak a tér fölött, megannyi zöld, finoman áttört filigráncsokor, mint a régi gobelinek fái. Úgy látszott, ezek a fák hozzák ránk a vihart, miközben teátrálisan borzolják koronájukat, hogy a patetikus hajladozásban fitogtathassák ezüstös hasú levéllegyezõik elõkelõ eleganciáját, akár a nemes rókaprémet. Sok-sok nap szele fényesítette az öreg házakat, amelyeket most színnel vontak be a roppant atmoszféra reflexei, a tarka idõjárás mélyén szerteszórt visszhangok, színek emlékképei. Úgy látszott, hogy nyári napok egész generációja (akár a türelmes kõmûvesek, akik öreg homlokzatokat tisztítanak meg a vakolat penészétõl) kopácsolt a csalóka borításon, hogy napról napra jobban elõtûnjék a házak igazi arculata, a sors és az élet fiziognómiája, amely ezt az arcot belülrõl formálta. Most az üres piactér ragyogásától vaksi ablakok álomba merültek; az erkélyek az ég felé tárták ürességüket; a nyitott kapualjakból hûvösség és szõlõ illata áradt.

Kupka obdartusów, ocalała w kšcie rynku przed płomiennš miotłš upału, oblegała kawałek muru, doœwiadczajšc go wcišż na nowo rzutami guzików i monet, jak gdyby z horoskopu tych metalowych kršżków odczytać można było prawdziwš tajemnicę muru, porysowanego hieroglifami rys i pęknięć. Zresztš rynek był pusty. Oczekiwało się, że przed tę sień sklepionš z beczkami winiarza podjedzie w cieniu chwiejšcych się akacyj osiołek Samarytanina, prowadzony za uzdę, a dwóch pachołków zwlecze troskliwie chorego męża z rozpalonego siodła, ażeby go po chłodnych schodach wnieœć ostrożnie na pachnšce szabasem piętro.

Rongyos gyerekek kis csapata a hõség lángseprûje elõl a tér sarkában keresett menedéket, s éppen egy faldarabot ostromolt, újabb és újabb gombok, pénzérmék dobálásával téve próbára a falat, mintha e kis fémkorongok horoszkópjából ki lehetne olvasni a hasadások és repedések hieroglifáival telefirkált fal igazi titkát. A piactér egyébként üres volt. Várakozás érzõdött a levegõben, hogy a borkereskedõ hordókkal boltozott kapualjához a hajladozó akácfák árnyékában, kantáron vezetve egyszer csak megérkezik a Szamaritánus szamara, és két kis szolga gondosan lesegíti a beteg férfiút az áttüzesedett nyeregbõl, hogy aztán a hûvös lépcsõn óvatosan fölvezesse a sábeszillatú emeletre.

Tak wędrowaliœmy z matkš przez dwie słoneczne strony rynku, wodzšc nasze załamane cienie po wszystkich domach, jak po klawiszach. Kwadraty bruku mijały powoli pod naszymi miękkimi i płaskimi krokami - jedne bladoróżowe jak skóra ludzka, inne złote i sine, wszystkie płaskie, ciepłe, aksamitne na słońcu, jak jakieœ twarze słoneczne, zadeptane stopami aż do niepoznaki, do błogiej nicoœci.

Így vándoroltunk anyámmal a tér két napsütötte oldalán, kettétört árnyékunkat magunk után húzva minden házon, mint a billentyûkön. Az utcakövek négyszögei lassan haladtak puha és lapos lépteink alatt – az egyik halvány rózsaszín, mint az emberi bõr, mások kékeslilák, mindegyik lapos, meleg és bársonyos a naptól, mint valamiféle napfényes arc, melyet a felismerhetetlenségig, az áldott nemlétig tapostak a lábak.

Aż wreszcie na rogu ulicy Stryjskiej weszliœmy w cień apteki. Wielka bania z sokiem malinowym w szerokim oknie aptecznym symbolizowała chłód balsamów, którym każde cierpienie mogło się tam ukoić. I po paru jeszcze domach ulica nie mogła już utrzymać nadal decorum miasta, jak chłop, który wracajšc do wsi rodzimej, rozdziewa się po drodze z miejskiej swej elegancji, zamieniajšc się powoli, w miarę zbliżania do wsi, w obdartusa wiejskiego.

Végre a Stryjska utca sarkán beértünk a patika árnyékába. A tágas kirakatban a málnaszörppel teli hatalmas lombik balzsamok hûsét jelképezte, mellyel minden szenvedést enyhíteni lehet. Néhány házat elhagyva az utca már nem tudta fenntartani a város dekórumát, akár a paraszt, aki szülõfalujába visszaindulván már útközben levetkõzi városi eleganciáját, és a faluhoz közeledvén lassacskán átalakul rongyos falusivá.

Przedmiejskie domki tonęły wraz z oknami, zapadnięte w bujnym i zagmatwanym kwitnieniu małych ogródków. Zapomniane przez wielki dzień, pleniły się bujnie i cicho wszelkie ziela, kwiaty i chwasty, rade z tej pauzy, którš przeœnić mogły za marginesem czasu, na rubieżach nieskończonego dnia. Ogromny słonecznik, wydŸwignięty na potężnej łodydze i chory na elephantiasis, czekał w żółtej żałobie ostatnich, smutnych dni żywota, uginajšc się pod przerostem potwornej korpulencji. Ale naiwne przedmiejskie dzwonki i perkalikowe, niewybredne kwiatuszki stały bezradne w swych nakrochmalonych, różowych i białych koszulkach, bez zrozumienia dla wielkiej tragedii słonecznika.

A külvárosi házak ablakaikkal együtt elsüllyedtek, alámerülvén a kis kertek buja és kusza virágzásában. A nagy naptól elfeledve, buján és csöndben terjeszkedtek a füvek, virágok és gyomok, örvendezve az idõn túli pihenõnek, melyet átaludhattak a végtelen nap peremén. Egy óriási, erõs szárra húzott, elefantiázisban szenvedõ napraforgó élete utolsó, szomorú napjait tengette sárga gyászban, szörnyû korpulenciája súlya alatt görnyedezve. Ám a naiv külvárosi harangvirágok és igénytelen perkálvirágok tehetetlenül álltak kikeményített, rózsaszín és fehér ingecskéjükben, a legcsekélyebb megértést sem mutatva a napraforgó nagy tragédiája iránt.

 

2

 

Splštany gšszcz traw, chwastów, zielska i bodiaków buzuje w ogniu popołudnia. Huczy rojowiskiem much popołudniowa drzemka ogrodu. Złote œciemisko krzyczy w słońcu, jak ruda szarańcza; w rzęsistym deszczu ognia wrzeszczš œwierszcze; strški nasion eksplodujš cicho, jak koniki polne.

 

2

 

Füvek, gyomok, gazok és tövisek kusza szövevénye lángol a délután tüzében. Légyrajok döngik tele a kert délutáni álmát. Az aranyló tarló rikoltozik a napsütésben, mint a vörös sáska; a bõséges tûzesõben ordítoznak a tücskök; a hüvelytermések halkan pattannak ki, mint a szöcskék.

A ku parkanowi kożuch traw podnosi się wypukłym garbem-pagórem, jak gdyby ogród obrócił się we œnie na drugš stronę i grube jego, chłopskie bary oddychajš ciszš ziemi. Na tych barach ogrodu niechlujna, babska bujnoœć sierpnia wyolbrzymiała w głuche zapadliska ogromnych łopuchów, rozpanoszyła się płatami włochatych blach listnych, wybujałymi ozorami mięsistej zieleni. Tam te wyłupiaste pałuby łopuchów wybałuszyły się jak babska szeroko rozsiadłe, na wpół pożarte przez własne oszalałe spódnice. Tam sprzedawał ogród za darmo najtańsze krupy dzikiego bzu, œmierdzšcš mydłem, grubš kaszę babek, dzikš okowitę mięty i wszelkš najgorszš tandetę sierpniowš. Ale po drugiej stronie parkanu, za tym matecznikiem lata, w którym rozrosła się głupota zidiociałych chwastów, było œmietnisko zarosłe dziko bodiakiem. Nikt nie wiedział, że tam właœnie odprawiał sierpień tego lata swojš wielkš pogańskš orgię. Na tym œmietnisku, oparte o parkan i zaroœnięte dzikim bzem, stało łóżko skretyniałej dziewczyny Tłui. Tak nazywaliœmy jš wszyscy. Na kupie œmieci i odpadków, starych garnków, pantofli, rumowiska i gruzu stało zielono pomalowane łóżko, podparte zamiast brakujšcej nogi dwiema starymi cegłami.

A fû subája púposan domborodva törekszik a kerítés palánkja felé, mintha a kert álmában a másik oldalára fordult volna, és erõs parasztválla a föld csöndjét lélegezné be. E széles vállon az augusztus egész hanyag, asszonyi bujasága óriás lapulevelek süket kráterévé hatalmasodott, bolyhos levéllebenyekben, a zöld húsos, burjánzó nyelveiben pöffeszkedve. A lapulevelek dülledt bábjai ott meredeztek, mint terebélyesen tanyázó asszonyságok, akiket félig felfalt saját tébolyult szoknyájuk. A kert ott árulta ingyen legolcsóbb bodzaszemeit, a bojtorján szappanszagú, durva szemû daráját, vad mentapálinkát és mindenféle ócska augusztusi bóvlit. Ám a kerítéspalánk másik oldalán, túl a nyár ölén, ahol az elhülyült gazok bárgyúsága terpeszkedett, egy királytövissel benõtt szemétdomb volt. Senki sem tudott róla, hogy abban az évben az augusztus éppen ott celebrálta hatalmas, pogány orgiáját. E szemétdombon, a kerítéshez támasztva, bodzafák árnyékában állt Tluja, a bolond lány ágya. Mindannyian így hívtuk õt. Szemét és hulladék, rossz fazekak, cipõk, omladék és törmelék között állt a zöldre festett ágy, hiányzó lábát két tégla pótolta.

Powietrze nad tym rumowiskiem, zdziczałe od żaru, cięte błyskawicami lœnišcych much końskich, rozwœcieczonych słońcem, trzeszczało jak od nie widzianych grzechotek, podniecajšc do szału.

A szemétdomb fölött a naptól tébolyult fényes legyek cikázó villámaitól szabdalt, az izzó hõségtõl megvadult levegõ sercegett, mintha láthatatlan, az õrületig izgató csörgõk szólnának valahol.

Tłuja siedzi przykucnięta wœród żółtej poœcieli i szmat. Wielka jej głowa jeży się wiechciem czarnych włosów. Twarz jej jest kurczliwa jak miech harmonii. Co chwila grymas płaczu składa tę harmonię w tysišc poprzecznych fałd, a zdziwienie rozcišga jš z powrotem, wygładza fałdy, odsłania szparki drobnych oczu i wilgotne dzišsła z żółtymi zębami pod ryjowatš, mięsistš wargš. Mijajš godziny pełne żaru i nudy, podczas których Tłuja gaworzy półgłosem, drzemie, zrzędzi z cicha i chrzška. Muchy obsiadajš nieruchomš gęstym rojem. Ale z nagła ta cała kupa brudnych gałganów, szmat i strzępów zaczyna poruszać się, jakby ożywiona chrobotem lęgnšcych się w niej szczurów. Muchy budzš się spłoszone i podnoszš wielkim, huczšcym rojem, pełnym wœciekłego bzykania, błysków i migotań. I podczas gdy gałgany zsypujš się na ziemię i rozbiegajš po œmietnisku jak spłoszone szczury, wygrzebuje się z nich, odwija z wolna jšdro, wyłuszcza się rdzeń œmietniska: na wpół naga i ciemna kretynka dŸwiga się powoli i staje, podobna do bożka pogańskiego, na krótkich dziecinnych nóżkach, a z napęczniałej napływem złoœci szyi, z poczerwieniałej, ciemniejšcej od gniewu twarzy, na której jak malowidła barbarzyńskie wykwitajš arabeski nabrzmiałych żył, wyrywa się wrzask zwierzęcy, wrzask chrapliwy, dobyty ze wszystkich bronchij i piszczałek tej pół zwierzęcej, pół boskiej piersi. Bodiaki, spalone słońcem, krzyczš, łopuchy puchnš i pyszniš się bezwstydnym mięsem, chwasty œliniš się błyszczšcym jadem, a kretynka, ochrypła od krzyku, w konwulsji dzikiej uderza mięsistym łonem z wœciekłš zapalczywoœciš w pień bzu dzikiego, który skrzypi cicho pod natarczywoœciš tej rozpustnej chuci, zaklinany całym tym nędzarskim chórem do wynaturzonej, pogańskiej płodnoœci.

Tluja az elsárgult ágynemû rongyai között összekuporodva ül. Hatalmas fején fekete hajcsutakok merednek az égnek. Képlékeny gumiarca akár a harmónium fújtatója. E harmóniumot hol a sírás grimasza rántja össze ezernyi keresztbe futó redõbe, hol a csodálkozás húzza vissza eredeti állapotába, kisimítva a ráncokat, látni engedve az apró szemek réseit és a húsos malacajkak mögött feltáruló nedves fogínyt a sárga fogakkal. A hõséggel és unalommal terhes órák alatt Tluja félhangon motyog valamit, bóbiskol, elégedetlenül dörmög és krákog. A legyek mozdulatlan, sûrû rajban veszik körül. Ám ez a halom piszkos rongy és cafat egyszer csak megmozdul, mintha a benne tenyészõ patkányok neszezése keltette volna életre. A felriadt légyraj hatalmas zúgással, dühös zümmögéssel, villódzással emelkedik a magasba. És mialatt a rongyok a földre hullanak vagy szétszóródnak a szemétdombon, mint a megzavart patkányok, lassan kikecmereg, kibújik belõlük a lényeg, kibontakozik a szemétdomb magja: a félmeztelen, bolond lány lassan felemelkedik és feláll, egy kurta gyereklábon járó pogány istenhez hasonlít, s a feltoluló haragtól duzzadt nyakból, a dühtõl elsötétült vörös arcból, melyen mint barbár festmények, kirajzolódnak a kidagadó erek arabeszkjei, állati üvöltés szakad ki, rekedt üvöltés, amennyire csak e félállati, félisteni mellkas összes hörgõjétõl és sípjától telik. A napégette királytövisek rikoltoznak, a lapulevelek szégyenteljes húsukkal dagadoznak és pöffeszkednek, a dudvák és gyomok fénylõ mérget nyáladzanak, a bolond lány pedig, a kiáltástól rekedten, vad vonaglásban, dühödt indulattal veri telt ölét a bodzafa törzséhez, mely csöndben nyikorog e buja kéj hevességétõl, az egész nyomorúságos kórus által erre az elfajzott, pogány termékenységre kárhoztatva.

Matka Tłui wynajmuje się gospodyniom do szorowania podłóg. Jest to mała, żółta jak szafran kobieta i szafranem zaprawia też podłogi, jodłowe stoły, ławy i szlabany, które w izbach ubogich ludzi zmywa. Raz zaprowadziła mnie Adela do domu tej starej Maryœki. Była wczesna poranna godzina, weszliœmy do małej izby niebiesko bielonej, z ubitš polepš glinianš na podłodze, na której leżało wczesne słońce, jaskrawożółte w tej ciszy porannej, odmierzanej przeraŸliwym szczękiem chłopskiego zegara na œcianie. W skrzyni na słomie leżała głupia Maryœka, blada jak opłatek i cicha jak rękawiczka, z której wysunęła się dłoń. I jakby korzystajšc z jej snu, gadała cisza, żółta, jaskrawa, zła cisza, monologowała, kłóciła się, wygadywała głoœno i ordynarnie swój maniacki monolog. Czas Maryœki - czas więziony w jej duszy, wystšpił z niej straszliwie rzeczywisty i szedł samopas przez izbę, hałaœliwy, huczšcy, piekielny, rosnšcy w jaskrawym milczeniu poranka z głoœnego młyna-zegara, jak zła mška, sypka mška, głupia mška wariatów.

Tluja anyja házakhoz jár padlót súrolni. Aprócska, sáfrányszínû asszony; sáfránnyal ereszti be a padlót, fenyõfa asztalokat, padokat és ládákat is, melyeket a szegény emberek házánál súrol. Adela egyszer elvitt ennek az öreg Mariskának a házába. Kora reggel volt, beléptünk a kékre meszelt kis szobába, a döngölt agyagpadlón nyújtózkodott az élénksárga korai napsugár, a reggeli csöndet a falusi falióra szörnyû csörömpölése mérte. A ládában a szalmán feküdt a bolond Mariska, sápadtan, mint a fal és csöndesen, mint a kesztyû, melybõl kicsúszott az emberi kéz. És mintha csak Mariska álmára várt volna, fecsegett a csönd, a sárga, rikító, gonosz csönd, monologizált, perlekedett, fennhangon és közönségesen hajtogatta mániákus monológját. Mariska ideje – a lelke mélyébe zárt idõ, kilépett börtönébõl a maga rémséges valóságában, és elindult egymagában át a szobán, lármázva, kiabálva, ördögien, a ragyogó reggeli némaságban a zajos malomórából kiömölve, akár a rossz liszt, szemcsés liszt, az õrültek oktalan lisztje.

 

3

 

W jednym z tych domków, otoczonym sztachetami bršzowej barwy, tonšcym w bujnej zieleni ogródka, mieszkała ciotka Agata. Wchodzšc do niej, mijaliœmy w ogrodzie kolorowe szklane kule, tkwišce na tyczkach, różowe, zielone i fioletowe, w których zaklęte były całe œwietlane i jasne œwiaty, jak te idealne i szczęœliwe obrazy zamknięte w niedoœcigłej doskonałoœci baniek mydlanych.

 

3

 

Az egyik, barnára festett léckerítéssel körülvett, a kert buja zöldjében elmerülõ kis házban lakott Agata néni. A kertbe lépve karókra tûzött színes, rózsaszín, zöld és lila üveggömbök mellett kellett elhaladni, melyekbe ragyogó, fényes világokat varázsoltak, akárcsak a szappanbuborékok utolérhetetlen tökéletességébe zárt földöntúli, boldog képeket.

W półciemnej sieni ze starymi oleodrukami, pożartymi przez pleœń i oœlepłymi od staroœci, odnajdowaliœmy znany nam zapach. W tej zaufanej starej woni mieœciło się w dziwnie prostej syntezie życie tych ludzi, alembik rasy, gatunek krwi i sekret ich losu, zawarty niedostrzegalnie w codziennym mijaniu ich własnego, odrębnego czasu. Stare, mšdre drzwi, których ciemne westchnienia wpuszczały i wypuszczały tych ludzi, milczšcy œwiadkowie wchodzenia i wychodzenia matki, córek i synów – otworzyły się bezgłoœnie jak odrzwia szafy i weszliœmy w ich życie. Siedzieli jakby w cieniu swego losu i nie bronili się w pierwszych niezręcznych gestach wydali nam swojš tajemnicę. Czyż nie byliœmy krwiš i losem spokrewnieni z nimi?

 

A pitvar félhomályában, penész ette, vénségtõl megvakult olajnyomatok között, felfedeztük az ismerõs szagot. Ebben a meghitt, régi illatban elképesztõen egyszerû szintézisben volt jelen a ház lakóinak élete, a faj desztillátuma, vérük fajtája és sorsuk minden titka, melyet saját, különálló idejük mindennapi múlása észrevehetetlenül magában foglalt. A régi, bölcs ajtó, melynek sötét sóhaja be- és kiengedte ezeket az embereket, az anya, a lányok és a fiúk ki- és bejövetelének hallgatag tanúja – hangtalanul nyílt ki, mint a szekrényajtó, s rajta keresztül beléptünk az életükbe. Ott ültek sorsuk árnyékában, és nem védekeztek – elsõ félszeg mozdulataikkal elárulták titkukat. Hisz nem voltunk-e sors és vér szerinti rokonok?

Pokój był ciemny i aksamitny od granatowych obić ze złotym deseniem, lecz echo dnia płomiennego drgało i tutaj jeszcze mosišdzem na ramach obrazów, na klamkach i listwach złotych, choć przepuszczone przez gęstš zieleń ogrodu. Spod œciany podniosła się ciotka Agata, wielka i bujna, o mięsie okršgłym i białym, centkowanym rudš rdzš piegów. Przysiedliœmy się do nich, jakby na brzeg ich losu, zawstydzeni trochę tš bezbronnoœciš, z jakš wydali się nam bez zastrzeżeń, i piliœmy wodę z sokiem różanym, napój przedziwny, w którym znalazłem jakby najgłębszš esencję tej upalnej soboty.

A szoba sötét volt és bársonyos az aranymintájú sötétkék kárpittól, de a lángoló nap visszhangja még itt is rezesen vibrált a képkereteken, kilincseken és aranyszegélyeken, jóllehet a kert sûrû zöldjén átszûrve. A fal mellõl felemelkedett Agata néni hatalmas, dús alakja; kerekded, fehér húsát rozsdavörös szeplõk borították. Odaültünk hozzájuk, életük szélére, egy kissé szégyenkezve védtelenségük miatt, amivel fenntartás nélkül kiszolgáltatták magukat nekünk, és vizet ittunk csipkeszörppel, s e fölséges italban ráleltem a kánikulai szombat tökéletes esszenciájára.

Ciotka narzekała. Był to zasadniczy ton jej rozmów, głos tego mięsa białego i płodnego, bujajšcego już jakby poza granicami osoby, zaledwie luŸnie utrzymywanej w skupieniu, w więzach formy indywidualnej, i nawet w tym skupieniu już zwielokrotnionej, gotowej rozpaœć się, rozgałęzić, rozsypać w rodzinę. Była to płodnoœć niemal samoródcza, kobiecoœć pozbawiona hamulców i chorobliwie wybujała.

A néni panaszkodott. Beszélgetéseinek ez volt az alaptónusa, e fehér és termékeny hús hangja, mely már-már túldagadt az egyén határain, amely úgyis épp hogy csak meg tudott maradni saját formája összetartó kötelékében, s még e laza kereteken belül is megsokszorozódott, úgyhogy bármely pillanatban családdá eshetett, ágazhatott, bomolhatott szét. Majdhogynem önellátó, õsnemzõ termékenység volt ez, fékezhetetlen, betegesen túltengõ nõiség.

Zdawało się, że sam aromat męskoœci, zapach dymu tytoniowego, dowcip kawalerski mógł dać impuls tej zaognionej kobiecoœci do rozpustnego dzieworództwa. I właœciwie wszystkie jej skargi na męża, na służbę, jej troski o dzieci były tylko kapryszeniem i dšsaniem się nie zaspokojonej płodnoœci, dalszym cišgiem tej opryskliwej, gniewnej i płaczliwej kokieterii, którš nadaremnie doœwiadczała męża. Wuj Marek, mały, zgarbiony, o twarzy wyjałowionej z płci, siedział w swym szarym bankructwie, pogodzony z losem, w cieniu bezgranicznej pogardy, w którym zdawał się wypoczywać. W jego szarych oczach tlił się daleki żar ogrodu, rozpięty w oknie. Czasem próbował słabym ruchem robić jakieœ zastrzeżenia, stawiać opór, ale fala samowystarczalnej kobiecoœci odrzucała na bok ten gest bez znaczenia, przechodziła triumfalnie mimo niego, zalewała szerokim swym strumieniem słabe podrygi męskoœci.

Úgy tetszett, hogy már a férfiasság puszta aromája, pipafüstillat, legénytréfa is elegendõ ahhoz, hogy e feltüzelt nõiességet buja szûznemzésre késztesse. Voltaképpen amikor a férjére vagy a cselédekre panaszkodott, vagy a gyerekeiért aggódott – ez is csak kielégítetlen termékenységének volt szeszélyes és duzzogó kifejezõdése, további folytatása annak a fortyogó, dühödt és könnyes kacérkodásnak, amellyel férjét hiábavalóan ostromolta. Az alacsony termetû, hajlott hátú Marek bácsi, akinek arcáról eltûnt mindenfajta nemi jelleg, szürke csõdjébe süppedve ült, megbékélve a sorssal, a határtalan megvetés árnyékában, ahol úgy látszott, végre nyugalomra talált. Szürke szemében a kertnek az ablakra feszült, messzi parazsa izzott. Olykor tétova mozdulattal megpróbált ellenszegülni, de az autarchikus nõiesség árja félresöpörte e jelentéktelen gesztust, diadalmasan elhaladván mellette, széles sugárban öntötte el a férfiasság erõtlen rángásait.

Było coœ tragicznego w tej płodnoœci niechlujnej i nieumiarkowanej, była nędza kreatury walczšcej na granicy nicoœci i œmierci, był jakiœ heroizm kobiecoœci triumfujšcej urodzajnoœciš nawet nad kalectwem natury, nad insuficjencjš mężczyzny. Ale potomstwo ukazywało rację tej paniki macierzyńskiej, tego szału rodzenia, który wyczerpywał się w płodach nieudanych, w efemerycznej generacji fantomów bez krwi i twarzy.

Volt valami tragikus ebben a slampos, mértéktelen termékenységben, benne volt a nemlét és a halál határán hadakozó teremtmény nyomorúsága, a termékenységével még a természet fogyatékosságán, a férfi elégtelenségén is gyõzedelmeskedõ nõi hõsiesség. Ám az utódokban láthatóvá vált az anyasági pánik valódi természete, e szülési õrületé, mely félresikerült sarjakban, vértelen, arctalan, tiszavirág-életû fantomok nemzedékében merült ki.

Weszła Łucja, œrednia, z głowš nazbyt rozkwitłš i dojrzałš na dziecięcym i pulchnym ciele o mięsie białym i delikatnym. Podała mi ršczkę lalkowatš, jakby dopiero pšczkujšcš, i zakwitła od razu całš twarzš, jak piwonia przelewajšca się pełniš różowš. Nieszczęœliwa z powodu swych rumieńców, które bezwstydnie mówiły o sekretach menstruacji, przymykała oczy i płoniła się jeszcze bardziej pod dotknięciem najobojętniejszego pytania, gdyż każde zawierało tajnš aluzję do jej nadwrażliwego panieństwa.

Bejött Lucja: közepes termetû, feje túléretten virult dundi és gyerekes, finom szövetû, fehér húsú testén. Felém nyújtotta apró babakezét, mely mintha csak most bimbózna, közben arca kivirágzott, akár a rózsaszínben úszó bazsarózsa. Elkeseredvén az arcát elöntõ pírtól, mely szégyentelenül árulkodott a menstruáció titkairól, félárbocra eresztette szempilláját, és a legközömbösebb kérdésektõl is mélyen elpirult, mert ezek mindegyike burkolt célzás volt túlérzékeny szüzességére.
    

Emil, najstarszy z kuzynów, z jasnoblond wšsem, z twarzš, z której życie zmyło jakby wszelki wyraz, spacerował tam i z powrotem po pokoju, z rękami w kieszeniach fałdzistych spodni.

Emil, a legidõsebb unokatestvér, lenszõke hajával, kezét ráncos nadrágja zsebébe süllyesztve föl-alá sétált a szobában; arcáról mintha minden kifejezést letörölt volna az élet.

Jego strój elegancki i drogocenny nosił piętno egzotycznych krajów, z których powrócił. Jego twarz, zwiędła i zmętniała, zdawała się z dnia na dzień zapominać o sobie, stawać się białš pustš œcianš z bladš sieciš żyłek, w których jak linie na zatartej mapie plštały się gasnšce wspomnienia tego burzliwego i zmarnowanego życia. Był mistrzem sztuk karcianych, palił długie, szlachetne fajki i pachniał dziwnie zapachem dalekich krajów. Z wzrokiem wędrujšcym po dawnych wspomnieniach opowiadał dziwne anegdoty, które w pewnym punkcie urywały się nagle, rozprzęgały i rozwiewały w nicoœć. Wodziłem za nim tęsknym wzrokiem, pragnšc, by zwrócił na mnie uwagę i wybawił mnie z udręki nudów. I w samej rzeczy zdawało mi się, że mrugnšł na mnie oczyma, wychodzšc do drugiego pokoju. Podżyłem za nim. Siedział nisko na małej kozetce, z kolanami krzyżujšcymi się niemal na wysokoœci głowy, łysej jak kula bilardowa. Zdawało się, że to ubranie samo leży, faldziste, zmięte, przerzucone przez fotel. Twarz jego była jak tchnienie twarzy smuga, którš nieznany przechodzień zostawił w powietrzu. Trzymał w bladych, emaliowanych błękitnie dłoniach portfel, w którym coœ oglšdał.

Elegáns és drága öltözéke egzotikus országok levegõjét árasztotta, ahonnan hazatért. Fonnyadt, ködfátyolos arca mintha egyik napról a másikra képes volna megfeledkezni magáról, és sápadt erek hálójával átszõtt üres, fehér fallá változni. E sápadt erekben, mint fakó térképek vonalai, kuszán kavarogtak egy viharos és eltékozolt élet kihunyó emlékei. Emil a kártyamûvészet mestere volt, hosszú, finom pipákat szívott, és távoli vidékek furcsa illatát árasztotta. Tekintetével régi emlékek közt kalandozva különös anekdotákat mesélt, amelyek egy ponton hirtelen megszakadtak, szétporladtak, és szertefoszlottak a semmiben. Vágyakozva követtem minden mozdulatát, hogy végre felfigyeljen rám, és kiszabadítson az unalom béklyójából. És valóban, mintha rám kacsintott volna, miközben a szomszéd szoba felé indult. Azonnal utánamentem. Egy alacsony pamlagon ült, keresztbe vetett lába csaknem fénylõ, kopasz feje magasságáig ért. Úgy láttam, mintha a gyûrött, ráncos öltöny önmagában volna a pamlag támlájára vetve. Arca akár egy arc lehelete, elmosódó kontúrok, melyeket egy arra járó idegen hagyott a levegõben. Áttetszõ, kék zománckezében levéltárcát tartott, amiben valamit nézegetett.

Z mgły twarzy wyłoniło się z trudem wypukłe bielmo bladego oka, wabišc mnie figlarnym mruganiem. Czułem doń nieprzepartš sympatię. Wzišł mnie między kolana i tasujšc przed mymi oczyma wprawnymi dłońmi fotografie, pokazywał wizerunki nagich kobiet i chłopców w dziwnych pozycjach. Stałem oparty o niego bokiem i patrzyłem na te delikatne ciała ludzkie dalekimi, niewidzšcymi oczyma, gdy fluid niejasnego wzburzenia, którym nagle zmętniało powietrze, doszedł do mnie i zbiegł mię dreszczem niepokoju, falš nagłego zrozumienia. Ale tymczasem ta mgiełka uœmiechu, która się zarysowała pod miękkim i pięknym jego wšsem, zawišzek pożšdania, który napišł się na jego skroniach pulsujšcš żyłš, natężenie trzymajšce przez chwilę jego rysy w skupieniu - upadły z powrotem w nicoœć i twarz odeszła w nieobecnoœć, zapomniała o sobie, rozwiała się.

Az arc ködébõl nagy nehezen egy opálos, dülledt hályogszem bontakozott ki, amely incselkedõn kacsingatott felém. Ellenállhatatlan vonzalmat éreztem iránta. A térde közé fogott, és az orrom elé tartott fotográfiákat gyakorlott kézzel kevergetve furcsa pozíciókban lévõ meztelen fiúk és lányok képeit kezdte mutogatni. Oldalvást nekitámaszkodva álltam, és réveteg, merengõ tekintettel néztem ezeket a légies emberi testeket, amikor utolért a levegõt váratlanul felkavaró homályos izgalom örvénye, és valósággal letaglózott a nyugtalanító borzongás, a hirtelen megvilágosodás rám törõ hulláma. Ám ezenközben a mosoly kis felhõje, mely ott játszadozott szépséges, puha bajusza alatt, a lüktetõ halántékán feszülõ nyiladozó vágy, a vonásait egy pillanatra összpontosító intenzitás – rendre visszahullott a semmibe, és arca tovaúszott a messzeségbe, önmagáról megfeledkezve szertefoszlott.

 

 

 

Reiman Judit fordítása

 

 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998)

 


[1] http://monika.univ.gda.pl/~literat/shulz/0001.htm

[2] http://www.sulinet.hu/vendeg/irodalom/holmi/98-02.html#bruno1